Széchy András 2007-ben publikált tanulmánya

Vannak olyan ködös nézetek, miszerint „törés” jelentettek volna a magyar történelem organikus fejlõdésében éppen a progresszív próbálkozások. Az organikus fejlõdés „törését” jelentették volna az 1526 utáni idõket követõen az ország három részre szakadása, a török-Habsburg sok százéves alávetettség, a nagyhatalmi függõségek súlyos ellentmondásai közepette a magyarországi fejlõdésben az ország önállóságáéért folytatott küzdelmek, Bocskai, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, az elbukott 48/49-es antifeudális forradalom és szabadságharc, az 1918/19-es polgári és szocialista forradalmak próbálkozásai? Vajon miért kellene kizárni az organikus elõrelépés sorából az 1919-es hazai szocialista forradalom, Közép-Kelet-Európában nem elszigetelt elsõ kísérletét, s késõbbi nekifutásait?

Vannak a mindenkori rendszereknek hivatalos ünnepei. S vannak, amelyek a nép szívében élnek, amelyeket onnan nem lehet kitépni, s a történelmi folytonosságot szubjektivista voluntarizmussal, az objektív valóság menetébõl erõszakkal kiszakítani. Ilyenek közé tartozik az 1919-es Magyarországi Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság próbálkozása, a túlerõvel szembeni rövid életû fennállása. Képtelenség annak a történelmi ténynek a tagadása, hogy a kiegyezéssel dualizmusba került feudálkapitalista, többnemzetiségû, népeket elnyomó, nagyhatalmi Osztrák-Magyar Monarchiának az I. világháború kirobbantásával és elvesztésével, szükségképpen fel kellett bomlania, s ha magyarság korszerûen tovább akart élni, meg kellett próbálkoznia a polgári demokratikus és az ez idõben e kelet-európai tájon terjedõ szocialista forradalom útjára lépéssel.

E körül nem csak a magát „ellenforradalminak” nevezõ Horthy-rendszerben, de napjaink modern rekapitalizáló viszonyai között is rengeteg a történelmi hamisítás. Homályba hagyják, sõt meg is kérdõjelezik, hogy a Monarchia elnyomó rendszerének felbomlása, s a kereteiben élõ elnyomott népek önálló állammá alakulása kikerülhetetlenné vált. A Károlyi Mihály vezetésével született önálló demokratikus népköztársaságot, melyet a jobboldali történetírás igyekszik ma is kicsinyíteni, ha lehet negatív színben feltüntetni, benne többnyire homályba hagyni a szociáldemokrácia aktív részvételét a kormányzásban, s különösen a baloldali szocialista vezetés alatt álló katonatanácsok, munkástanácsok szerepét a forradalom elõrehajtásában. A polgári demokratikus kormányzás, bár több fontos reformot kezdeményezett, de nem tudott az akkori súlyos viszonyok között megbirkózni a munkásság, a dolgozó néprétegek szociális problémáival, s az antant hatalmaknak, a létrejövõ szomszédos királyi-polgári államoknak Magyarország ellen irányuló katonai támadásaival, a békekötésnél túlzó követeléseivel.

Tagadhatatlan történelmi tény, hogy az Oroszországból elindult és nyugatra tartó szocialista forradalmi hullám Magyarországon is napi rendre tûzte a kommunisták, s a baloldali és centrista szociáldemokraták összefogásával a szocialista tanácshatalom létrehozását. Az sem ködösíthetõ el, hogy megegyezéssel, egyesült munkáspártot hoztak létre, melyet az induláskor Magyarországi Szocialista Pártnak neveztek el. A tanácshatalmat irányító Forradalmi Kormányzótanácsban a szociáldemokraták és a kommunisták együttesen vettek részt. Elnöke: Garbai Sándor, szociáldemokrata építõmunkás lett. A népbiztosok mintegy egyharmada az 1918-ban megalakult kommunisták pártja vezetõi közül került ki, közülük a legjelentõsebbek Kun Béla, Vágó Béla, Szamuely Tibor voltak, akik a megelõzõ idõkben mind aktívan részt vettek és ismertté váltak a szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalomban. A baloldali szociáldemokraták közül került ki Landler Jenõ (a vasutas szakszervezetiek vezetõje, a polgári demokratikus forradalomban a Nemzeti Tanács irodájának irányítója, a tanácshatalom belügyi népbiztosa), Nyisztor György a földmunkás mozgalom vezetõje, a tanácshatalomban földmûvelési népbiztos, Varga Jenõ, a késõbbiekben nemzetközi elismertségû neves marxista közgazdász. Õk a harcok és a késõbbi küzdelmek során meggyõzõdéses kommunistákká váltak. A szociáldemokrata centrumból kiemelkedõ szerepet játszottak, s a tanácshatalom leverése után is vezetõ szerepet játszottak a szociáldemokrata mozgalomban: Kunfi Zsigmond tanár, teoretikus, közoktatási népbiztos, Rónai Zoltán, igazságügyi népbiztos, Böhm Vilmos mûszerész, a vasas szakszervezet egyik irányítója, a két világháború között a magyar szociáldemokrata emigráció legjelentõsebb vezetõi.

A Magyarországi Tanácsköztársaság fennállásának 133 napja alatt a háború okozta nagyon nehéz körülmények között a magyar történelemben elõször számos radikális szociális intézkedést hajtott végre a munkásosztály, szegényparasztság, a kisemberek és gyermekeik, a nemzetiségek autonómiája kiépítése javára. Nagy szellemi és erkölcsi erõt adott a szocialista tanácshatalom számára a legkiválóbb értelmiségiek aktív segítsége, akik között ott találjuk a világhírûvé vált Lukács György, Fogarasi Béla filozófusokat, Bartók Béla, Kodály Zoltán zeneszerzõket, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kassák Lajos, Krúdy Gyula, irodalmárokat, Kernstok Károly, Ferenczi Béni, Uitz Béla, Pór Bertalan, Berény Róbert képzõmûvészeket, Odry Árpád, Balázs Béla,, Korda Sándor szín-, és filmalkotókat, Kármán Tódor, Hevesí Gyula, Bánki Donát mérnököket, Alexits György matematikust, Vadász Elemér geológust és sokan másokat.

A Tanácsköztársaság legnagyobb próbatétele volt az antant segítséggel Magyarországra támadó csehszlovák és román csapatok elõrenyomulásának kivédése, a magyar Vörös Hadsereg megszervezése önkéntes szervezett munkásokból. Stromfeld Aurél magas rangú, képzett, vezérkari tiszt vezette a felvidéki támadások visszaverését, s segítették létrehozni  A. Janousek irányításával az önálló Szlovák Tanácsköztársaságot. A felvállalt katonai ellenállás sikerei is bizonyítják, hogy hamis az az antikommunista rágalom, hogy a Tanácsköztársaság felelõs Trianonért. Ellenkezõleg az antant missziók segítségével Horthy és Bethlen István vezetésével szervezték az ellenforradalmi erõket, a fehérterror hírhedt megtorló alakulatait Aradról, Szegedrõl, és Bécsbõl, többek között s román katonai erõkkel verték le a magyarországi szocialista kísérletet.

A fasizálódó Horthy rendszer nehéz évei alatt egy Új Március megteremtése éltette a munkásmozgalmat, s a baloldali nemzeti demokratikus erõket. Ennek jegyében jött létre még a világháború megelõzésére a Márciusi Front a munkás-, és parasztmozgalom, a haladó értelmiségiek összefogásával, a háború alatt az antifasiszta függetlenségi mozgalom, majd az ország hitlerista megszállása után a Magyar Front, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front az ország felszabadítása érdekében. Az antifasiszta világkoalíció és munkamegosztásuk megegyezésével mindenek elõtt a Szovjet Hadsereg és más antifasiszta román, bolgár, jugoszláv csapatok, a magyar partizánok és az újjászervezõdõ magyar Nemzeti Hadsereg összefogásával 1944 szeptemberétõl 1945. április 4.-éig, pontosabban elsõ hetéig ment végbe az ország megtisztítása a náci és hazaáruló nyilas erõktõl, s vehette kezdetét Magyarország demokratikus fejlõdése a népi erõk összefogásával.

A Tanácsköztársaság emléke nélkül nem jöhetett volna létre a kommunisták pártjának oly gyors talpraállása, a szociáldemokratákkal és szakszervezetekkel szoros együttmûködése, mely motorikus szerepet játszott az ország demokratikus újjászületésében, a fasizmus ellen harcoló politikai és társadalmi erõk koalíciós egysége. Az országot újjászervezõ nemzetgyûlésben és kormányban egyként ott voltak a kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták, kommunisták, polgári és keresztény demokraták, a szakszervezetek, sõt a fasizmussal szembeforduló józan pártonkívüli volt horthysták. Helyi Nemzeti Bizottságokat, választott törvényhatóságokat alkotva szorosan együttmûködtek az antifasiszta koalíciós hatalmak Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságának szigorú kontrolljával, és hathatós segítségével.

Történelmileg bebizonyíthatatlan, elfogult és szûk polgári érdekeket szolgáló állítás, mintha a modernizálódásban, a néphatalom kiépítésében a XX. század második felében - számos elkerülhetõ és kijavítandó hiba ellenére, - nem léptünk volna elõre nemzeti történelmünkben. Súlyos katasztrófa, hogy az elmult tizenhét évben számos területen a megelõzõ félévszázad számtalan vívmánya került veszendõbe, s a rekapitalizálás folyamatai súlyos veszteségek sorát hozták országunk, a néptömegek számára. De az elmúlt századok hõsi idõszakainak szellemében, új, talán még hatalmasabb történelmi próbatétel elõtt állva, összezilálódott globalizált világunkban, újra kell toboroznunk a dolgozó tömegeket a patriotizmusra, a népek nemzetközi szolidaritására támaszkodva: új, s még nehezebb feladatokat kell megoldanunk bonyolultabbá vált körülmények között, ha élni akarunk, s új felvirágzás lehetõségeit akarjuk megteremteni  honpolgáraink számára.

Széchy  András

Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá!