 |
 |
 |
Itt megtalálsz minket
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
  |
Bejelentkezés
| Őfelsége ellenzéke |
| 2010. október 11. hétfő, 20:31 |
|
Őfelsége ellenzéke Már másodszor élek át valami hasonlót. Először ötvenháromban néztem döbbenten, hogyan hápognak, panaszkodnak a széplelkek, hogy elvtársak, engem megtévesztettek. Akkor is piszkosul hamisnak éreztem a szörnyülködést. Ők nem hitték volna, sopánkodtak, hogy mindez a borzalom, amit a Pártvezetés (Rákosi és csapata) a fordulat éve óta elkövetett, megtörténhetett. És éppen a Pártban! Ó, borzalom! Engem miért nem tévesztettek meg? Pedig én is mélységesen hittem abban, hogy a háború után egy új, igazságos világot építünk. Olyan demokráciát, ahol nincs helye többé a rasszizmusnak, nácizmusnak, de a szocialisták és a kommunisták, a nácizmus elszánt ellenségei, elférnek benne. Szocialistának tartottam magam – tizennégy évesen… 1948-49 táján (Tájékoztató Iroda határozata, pártfúzió, a szocdemek likvidálása, Rajk-per) észre kellett vennem a döbbenetes hasonlóságot a nácizmus és a bolsevizmus között. Nem tagadhattam le önmagam előtt, hogy ismét egy totális diktatúra tart bilincsben. Vali (a Makra című regényemben), pontosan azt a világnézeti és politikai álláspontot képviseli, amit én vallottam negyvenkilenc és ötvenhat között. Úgy maradtam szocialista, hogy gyűlöltem a Rákosi rendszert és a sztálinizmust. (Bárki utánanéz-het a Makrában.) Negyvennyolcig a pártfúzióig azt se nagyon értettem, miért kell két munkáspárt, és hogy végülis mi a különbség a szociáldemokraták és a kommunisták között. A fúziónál megértettem. A Kommunista Párt moszkovita, az orosz szuronyokon nyugszik, a szociáldemokraták mögött semmi, senki sincs, csak a választók, és a fúzió nem egyesülés volt, hanem bedarálás. A szocdem párt nem csak megszűnt, de a legértékesebb tagjait sittre vágták, kivégezték. Ezzel a mozzanattal megszűnt a demokrácia: jól mondta Rákosi, ez volt a fordulat éve. Kezdtem tisztán látni. Megértettem, miért undorítottak a kitelepítések, ami-kor egy szikrát sem sajnáltam a régi urakat. Megértettem, hogy az általam annyira tisztelt, úgynevezett „fejlett elvtársak” mitől dőlnek be egy huszonnégy óra alatt a Tájékoztató Iroda Jugoszláviával kapcsolatos határozatának, hogyan lesz az ő szemükben a hős Tito elvtárs egyik napról a másikra az imperialisták láncos kutyája. Aztán letartóztatták a külügyminisztert, azok, akiket belügyminiszterként pártmilíciából ő maga szervezett belső-elhárítássá. Megint tanultam valamit. Azt, hogy ennek egyetlen üzenete van: ha ezt Rajk Lászlóval megte-hettük, mindenkivel megtehetjük, veled meg pláne! Tizenhét éves voltam és (1) nem tojtam be – csak éppen bőgni tudtam volna, hogy máris vége a rövid szabadságnak, hogy újra csöbörből vödörbe kerültem (2), nem dőltem be a hatalomnak, mint oly sok „fejlett” elvtárs, akik aztán ötvenhárom után rinyáltak, hogy „elvtársak, engem megtévesztettek”. Ki, te fatökű?! Te tévesztetted meg magad, mert nem akartál kiesni a cukorpikszisből. Nem akartál a hatalom részeséből újra üldözötté válni! Nem csak hazudtál magadnak, de még el is hitted! A Duce és a Führer után hogyan dőlhettél be egy új személyi kultusznak, hogyan nyalhattad ki csattogó nyelvvel Rákosi elvtársad gusztustalan hátsóját? Hogyan sírhattál nyilvános krokodil-könnyeket, amikor a Népek Nagy Hóhéra Moszkvában végre föl-dobta a bakancsot?! Aki náci volt, vagy csak konzervatív, aki visszasírta a régit, azt megértem. Azt a néhány tiszteletre méltó elvhű szamarat, azt is megértem. De aki csak úgy gondolta, itt az új rendszer, most kárpótlásul (mert nekem ez jár, vagy azért, mert eddig szegényember voltam, vagy azért mert üldöztek) én leszek a jani – az nekem ne jásza meg a baloldalit. Baloldali az, akinek nincsen nyugodt álma, míg a felebarátja nyomorog, diszkriminálják vagy üldözik. Ma ugyanezt látom. Aki egyszer bekerült a tojásba, az nem akar többé kikerülni a tojásból. Ejnye, mondja, hát ez demokráciában nem fordulhat elő! De hol van itt demokrácia?! Húsz éve mondom, hogy ez a zsenge demokrácia veszélyben van. Öt éve írom, mondom, kiabálom, ordítom, hogy rohanunk a szakadék felé. Megtörtént. A demokrácia belezuhant a szakadékba, nincs többé. Most álljak be a kórusba? Nyafogjak piszlicsáré ügyek miatt, panaszoljam, hogy a Fidesz naponta megsérti a demokráciát?! Nem sért meg semmit. Nincs demokrácia, nincs mit megsérteni. Azzal, ha úgy teszünk, mintha a halott még élne, nem támasztjuk föl. Tetszik, nem tetszik, a demokráciát újra meg kell teremteni. A bolsevista fordulat után is sokan játszották önámításképpen a demokráciát, hiszen lehetett, a kellékek megvoltak: parlament, pártok (a Népfrontba tömörülve), választás, interpellálás, miniszteri válaszok stb. Volt sajtó, rádió, filmhíradó, játékfilm, színház, opera, később TV is, minden. 50-ben még Apámmal elmentünk szavazni (még nem ismertük igazán a dörgést), hazahoztuk a szavazócédulát, de szégyelltük magunkat. Később soha! Apám meghalt, én kilencvenben mentem el újra szavazni. Ebben a bohóckodásban nem vettem részt. Mert tudtam: aki részt vesz benne, korrumpálódik, besározódik és odatartozik. Ugyanezt tudom ma is. Még a választásokra készülve, az MSZP listája ismeretében, sokan, baloldaliak, nem akartuk, hogy ez a lista bekerüljön a parlamentbe, tudtuk, a lista láttán, hogy ezek csak magukat képviselik, nem a baloldalt, nem a kizsákmányoltakat, nem a megnyomorítottakat, nem a kisemmizetteket. Ahogy eddig, ezután is fütyülnek majd rájuk. Aki belemegy az alkukba, legalizálja a fönnállót. Nem állítom, hogy az ötvenhetek, a listáról bekerült MSZP-s képviselők ezt akarták; ők önmagukat akarták legalizálni, a saját politikai-gazdasági túlélésüket akarták biztosítani az orbán-viktatúrában is, ma sem akarnak mást. Az ellenzéki képviselőség sem fizet sokkal rosszabbul, mint a kormánypárti, az is buli. A listáról bekerültek és az egyénileg megválasztottak (ketten vannak!) fizetése között meg semmi különbség nincs. Emlékszik még az olvasó Sztevanovity Zorán nótájára, Dusán szövegére? Mi a győzelemről megtanultuk, hogy a részvétel a fontosabb, hisz a vereség is fizet szépen, és a győztes sokkal fáradtabb – Na?! A jó slágerszövegekre érdemes odafigyelni, azok sokszor többet érnek egy-egy publicisztikánál. Megszívlelendő doktrinája az Egyesült Államoknak: terroris-tákkal nem tárgyalunk. Aki szóba áll a terroristákkal, legalizálja őket. Aki ma alkudozni próbál a Fidesz-hatalommal, részt vesz bármilyen bizottság munkájában, akár alkotmányról, akár az igazság szolgáltatás új rendszeréről, akár a rendvédelemről, akár az új médiatörvényről, akár az érdekképviseletek érdekérvényesítő jogosítványairól van szó, az betagozódik a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Az legalizálja a diktatúrát. A Fidesz négy éve ki mert vonulni – hitt önmagában, hitt a jövőjében, ezek hittek abban, hogy a következő választást nem veszíthetik el, mert megtalálták Gyurcsányon a biztos fogást. Hazug fráter! Hazugnak nincs legitimitása, tehát nem állunk vele szóba. Mintha nem is lenne. A mai helyzetben az MSZP számára is csak ez lehetne az egyedüli ellenzéki magatartás: a kivonulás, de nem hazug taktikából, mint 2006 óta a Fidesznek, hanem mert diktatúra és ellenzék kizárják egymást. Se a diktátorra, se a hungaronácikra nem vagyunk kíváncsiak! Ők nem demokraták, vagyis nekünk, demokratáknak, illegitimek. Igenis: passzív rezisztencia! Polgári engedetlenség! Diktatúrában nincs ellenzék, csak demokráciában. Diktatúrában ellenzéket játszani: bohóckodás. De az „ötvenhetek” tudják, hogy nekik nincs jövőjük, így a jelent akarják maximálisan kiaknázni. Gyurcsány sosem állította, hogy nem kell kiigazítás, nem kellenek jelentős reformok. De ezekhez a jelen ciklus, mondta a választások előtt, már túl rövid, ezért kellett a „száz kis lépés” (a választásokig). Őszödön meg azt mondta a frakciónak, hogy hazudtunk önmagunknak. Ámítottuk magunkat, hogy megúszhatjuk fájdalmas reformok nélkül, és nem azt, hogy hazudtunk a választóinknak, hazudtunk a magyar embereknek, és ezzel győztünk a választásokon, ahogy Orbán értelmezte félre Gyurcsány szavait a kiszivárogtatás után, és fél perccel a helyhatósági választások előtt. Mert az öszödi anyagot, ami a nyár közepén már a birtokukban volt, októberig, az önkormányzati választás előtti pillanatig jegelték, akkor dobták be a nép közé. Volt idejük fölkészülni. Érdekes – ez nem tűnt föl senkinek. Orbán Viktor hazudott. Mint mindig. És igazi göbbelsi módon, nagyon hangosan és nagyon agresszíven, és ettől, mint Göbbelsnek is, neki is bedőlt a tömeg. És erre alapozta a taktikáját 2010-ig. Ettől lett Gyurcsány a HAZUG, a kormány „illegitim” és ezt Gyurcsány is, a kormány is lenyelte azon az alapon, hogy a kutya ugat, a karaván halad, kormányozni lehet, mert a parlamentben miénk a többség. Egetverő baromság volt, de már mindegy. A csapat (a két koalíciós párt) akkor már az egymásközti marakodással volt elfoglalva, vicsorogva tépték a koncot, mint az elvadult kóbor kutyák. Az MSZP ma már csak azért járja a kamarillapolitika koreográfiáját, hogy egyedül maradjon az ellenzékben, és ez, a Fidesz hathatós támogatásával, még sikerülhet is. Így lesz belőle Őfelsége ellenzéke. A Fidesznek cukorfalat. Ezt akarták. Az MSZP partner volt a többiek fölszámolásában, ugyanis szemrebbenés nélkül bekkelte ki, ahogy az MDF és az SZDSZ fölfalja önmagát. Az LMP eredetileg is lufi volt, szét is pukkant. Maradt a Jobbik. Egy alja Le Pen-párt, ami csak egy olyan országban létezhet, ahol azért nem érti a többség, miért lenne a Jobbik hungaronáci, mert fogalma sincs a történelemről. Na, a Jobbiktól még tart Orbán Vezér. Az MSZP-sektől már rég nem tart, röhög rajtuk, hisz a tenyeréből esznek. Ha az MSZP ellenzék akar maradni, pontosabban, ha föl akar nőni egy a diktatúrát megdönteni akaró demokratikus csapat szerepéhez, ha föl akar támadni, nem vesz részt semmiben, nem tagozódik be az establishmentbe, „kivonul”. De nem fog. Így várni kell egy darabig a baloldal föltámadására. |
Hozzászólások
A világ meglátásában egy embernek a születése utáni eszmélések, az életútjából adódó meghatározó események, a neveltetés, a családi környezet, a társadalom általános helyzete, a világ változásai, a történelem objektív megértése határozzák meg későbbi politikai irányultságát.
Egy eszme úgy maradhat fenn, ha az biztos végcélként jelentkezik, igazsága van, nem inog meg benne a hit, elérése reális és meggyőző erővel hat. Az eszme nem tartalmazhat hamis illúzión alapuló elképzeléseket, mert nem lehet érdekében tiszta lelkiismerettel tömegeket mozgósítani. Egy eszme akkor is lehet igaz, ha azt a tömegek saját helyzetükből fogva még nem ismerik fel, nem érzik magukénak, emiatt nem támogatják.
A 19. és 20. században emberemlékezet óta nem ismert méretekben kísérlet történt egy igaz eszme megvalósítására. Ez az eszme a kommunizmus elvein alapuló szocializmus eszméje volt. Nagyon sokan éltünk benne, még többen életüket áldozták érte. S hittek benne akkor is, amikor a legsötétebb rendszerek uralkodtak, még remény sem látszott arra, hogy valamikor be fog következni.
Egy ember élete még akkor is rövid, ha hagyják élni, nem kényszerítik elpusztulásra. Egy ember élete rövid ahhoz, hogy a szocializmus teljes átívelésben több generáció sajátja legyen. Az eszmének idomulnia kell az adott kor társadalmához, az emberek életéhez, szokásaihoz, a célok érdekében tett minden erőfeszítéséhez.
A történelem távlatában értékelve az eseményeket, ma már világosan látszanak azok a súlyos tévedések, amelyeket a szocializmus végrehajtásában elkövettünk. Egy társadalomban nem mindenki akarja változásokat, s nem mindenki úgy akarja. Az emberi individualizmus mindig keresztbe fekszik a közösségi társadalomnak, annak ellenére, hogy mindenki elismeri, hogy a közösség szükséges, jó, és alapvető feltétele a szocializmusnak. A szocializmust is emberek alkotják, akár csak a kapitalizmust. A mi szocializmusunk annak idején, egy félfeudális alapon lévő, a modernizálással küszködő kristálytiszta kapitalizmusból fejlődött ki, kicsit erőszakkal, külső segítséggel, egy olyan hatalom közreműködésével, ahol magában is nagyon sok probléma adódott a szocializmus megvalósult modelljével. Egy óriási lehetőséget kaptunk azzal, hogy egy világméretű küzdelemben legyőzetett a fasizmus, s mivel mi is a fasizmus árnyékában sodródtunk bele ebbe a világméretű küzdelembe – rossz módszereket, türelmetlen megoldásokat találtunk. Nem vettük figyelembe nagyon sok mindent.
Magyarországon az évszázados jobbágysors miatt az emberek egyetlen célja volt a saját föld birtoklása, ami tulajdonképpen a mai kommunista értékítélet szerint vegytiszta kapitalista óhaj volt. Birtokolni egy olyasvalamit, amelyen mindaddig senkiként, kizsákmányoltként, megalázottként kellett robotolni születéstől halálig. Földhözragadt életszemlélet volt ez utólag nézve, hagyni kellett volna a földművest, hogy maga jöjjön rá arra, hogy szép dolog a saját kisbirtok, de sajnos nem lehet belőle megélni. Ha meg nagyobb birtokot művel, akkor azt már saját maga és családja nem bírja megvalósítani, neki is ki kell e miatt zsákmányolnia embertársait, ami megint csak kapitalizmus. A baj egyetlen orvossága, a szövetkezet.
Közvetlenül a háború után, az ország fizikai valóságában is romokban hevert, a győztes hadsereg sem dúskált a földi javakban – szóval erőszakkal nekiláttunk a mezőgazdaság sztálini típusú kollektivizálásához, az ipar erőltetett fejlesztéséhez – a „vas és acél” országa lettünk. A rosszul értelmezett „ellenségkép”, a hidegháborús hisztéria, a belső reakció aknamunkája következtében előállt egy olyan helyzet, amely 1956-ban nyílt ellenforradalmi felkelésben valósult meg. Az emberek mintha teljesen elfelejtették volna, hogy ha majd a nehézségeken túlteszik magukat, akkor minden jobb lesz. A vérengzések, a pusztítás miatt kénytelen volt a Szovjetunió az Egyesült Államok hallgatólagos jóváhagyásával beavatkozni.
Ami ezután történt, azt a legfiatalabb generáció kivételével mindenki ismeri.
Egy másik írásomban már leírtam az ezután következő történéseket, nem akarom felülírni.
A következtetéseket azonban nem árt levonni. Ha eltérünk a meggyőződésünk szerinti helyes elvektől, illetve, ha hibásnak bizonyuló elveinket nem revideáljuk – és itt nem a revíziós törekvésekre gondoltam – akkor tévútra kerülünk, és olyan hibákat követünk el, amelyek eredménye a mai társadalmi és történelmi szituáció. Most tapasztaljuk meg apáink, anyáink intelmeit a Horthy-rendszer iszonyatával kapcsolatban. Most is előttem van édesanyám tekintete, aki mindig mondogatta: …”fiam, becsüljétek meg ezt a rendszert, mert bármennyire is nehezen élünk, de ez a tiétek. Ezt én mondom nektek, aki éltem a Horthy-rendszer ben. Ha törekedtek, tanultok, magatoknak alakítjátok”... Ma már jól tudom, hogy mindenben igaza volt. Sajnos, megérte, hogy megbukott a szocializmus. Nem beszélt arról, hogy mekkora lelki vívódásai voltak, de látszott rajta, hogy örökre megtört, és csak az nyugtatta meg valamicskét, hogy látta, megvagyunk, élünk, dolgozunk.
A szocializmusban látszólag mindent megtettünk a kommunista ideológia terjesztéséhez. Kiterjedt iskolahálózat végezte a marxizmus-lenin izmus oktatását. Emberek tízezreivel végeztették el a MALE közép-, vagy felsőfokát, sőt az ún. szakosítót is. Az ember azt hitte volna, hogy az elméleti felkészítés folyamán a szocializmusnak meglesz az ideológiai bázisa.
Hát nem lett meg. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a marxizmust helyesen tanították, hitelesen elemezték a kapitalista termelési viszonyokat, és még azt is megértettük, hogy a kapitalista termelésben miért korszerűbbek a termelőeszközök, miért magasabb az életszínvonal egyes kapitalista országokban, mint nálunk. De sajnos a szocialista gazdaság elemzése, annak fejlődésére, a szocialista ideológia továbbfejlesztésre nem sok magyarázatot kaptunk. Közben a nyugati ideológia állandóan sulykolta a piacgazdaság felsőbbrendűségét, a behozott iparcikkek magasabb műszaki színvonala (a minőség már nem mindig volt mindig annyira kiváló), valamint a turistautakon tapasztalt látványosság az emberekben vonzóvá tette a kapitalizmust, mint életformát. A szocializmuson belül be is vezették magunknak pórcselekvésként a kapitalista életforma apróbb megnyilvánulásait. Ezért senkit sem lehetett elítélni, mivel a szocialista lét egyik célja is az volt, a magasabb életszínvonal. A baj ott volt, hogy megjelentek a szükséglet feletti fogyasztások, a pazarlás, a dekadens politikai szemlélet, a hedonista életmód, a másik emberre való minőségi és mennyiségi rálicitálás káros jelei.
A társadalmi életben előjöttek az úri Magyarország dzsentri allűrjei; a dínom-dánom, az ivászati bajnokságok, pinceszerek, a kivagyiság, a mások lenézése.
A pártbizottságokban is megjelentek a felesleges luxuscikkek. Méregdrága bútorok, berendezések, felesleges tárgyak, amiket soha senki nem használt, legfeljebb sokba kerültek. Minden irodában volt bárszekrény, ahol az éppen kapható nyugati márkájú italok, s persze vodka is volt bőven, hogy a „szovjet elvtársakat is meg lehessen kínálni” (ha nem jöttek, akkor megitták a magyar elvtársak is)
Nekem ez már akkor is rettenetesen visszataszító volt. 1977-ben(!), egy zárt rendezvényen egyes elvtársak részegen pisztollyal lövöldöztek egy aranyozott gipsz Lenin mellszoborra. Vajon, milyen kommunisták lehettek ezek? Semmilyenek.
Előtérbe kerültek olyan pártkáderek, mint Szűrös, Pozsgay, Csintalan, de nem akarom az összest felsorolni. Mindenki ismer a környezetében sok ilyen, és ehhez hasonló favorit pártkádert, akik akarva, vagy akaratlanul előkészítették a szocializmus bukását. A szocializmus megbukott, mert a világ külső erői és a belső impotencia együttesen ezt lehetővé tették.
A kommunista szó egy sajátságos burzsoá értelmezésen ment át a rendszerváltás óta. Minden szenny és mocsok, ami a reakciós burzsoázia szótárában csak megtalálható, az minden hozzá lett rendelve. A gyökerei mélyen visszanyúlnak a Horthysta rendszerbe, ahol a kommunisták üldözése nyílt állami, politikai, hatósági, ideológiai feladat volt. A kispolgári, úri társadalom, az urambátyámozás, a kérlekalássan, a nagyságosméltóságoskegyelmesura mozás gyakorlatát napi szinten alkalmazó rétegek számára a kommunista maga volt az „ördög”. Persze, hogy ördög volt, mert nem akarta a kizsákmányolást, a magántulajdont, a megkülönböztetést, az elnyomást. Nem akarta a klerikális reakció uralmát, a társadalomra gyakorolt vallási ideológia erőszakos megnyilvánulásait. Nem akarta, hogy a környező országok népei ellen az urak által okozott trianoni tragédia miatt gyűlölködés folyjon. Nem akarta, hogy a nép buta, tudatlan, alázatos maradjon, hogy emiatt uralkodni lehessen rajtuk. Nem akarta, hogy a nép egészségtelen körülmények között éljen, betegség tizedelje.
A kommunisták legnagyobb tévedése az volt, hogy azt hitték, rövid idő alatt át lehet hidalni a társadalom generációs megrögzöttségét. Nem lehetett! A kommunisták akkori legnagyobb hibája a türelmetlenség volt. Most, íziben, de azonnal! Még egyszer ezt a hibát nem szabad elkövetni. Nem szabad a népet olyan ígéretekkel mozgósítani, amiket nem lehet megvalósítani.
Az embereknek saját maguknak kell rájönni, saját kárukon kell megtapasztalni a kapitalizmus megszüntetésének szükségességét. S végre meg kell szerezni azt a képességet, hogy generációról generációra át tudja adni a szocializmus iránti igényt, hogy a szocializmus az emberek belső igénye legyen, és ne kelljen azt sem külső, sem belső erőszakkal fenntartani. Mert az a szocializmus, amit erőltetni kell, az nem sokat ér.
Kommunistának lenni külsőségeiben, ma mást jelent, mint ezelőtt. Hordozzuk a kommunizmus eszméjének a terheit, amelyet a kommunizmus nevében elkövetett bűnök, szörnyűségek következtében keletkezett ellenszenv kísér. Egyet tehetünk, folytatjuk a harcot. S ha a harcunk találkozik a nép túlnyomó többségének támogatásával, akkor győzni fogunk.
Arra nagyon ügyeljünk, hogy soha, semmiképpen ne folytassunk olyan taktikát, amely az emberekben az ellenséggel való megalkuvásnak a látszatát kelthetik. Mert lehetnek felületesen szemlélve hasonlóak a céljaink, de ne feledjük: A cél elérése után az ellenség magának tartja fenn a sikert, ellenünk fordul.
A mi célunk az, hogy mindenki jó létben éljen, senki ne essen kizsákmányolás áldozatául, élvezze munkájának eredményét, és érezze, hogy megbecsült tagja lehessen a társadalomnak.
Ne legyenek háborúk, ne uralkodjon senki más felett. Azt hiszem, ez így helyes.
Világ proletárjai, egyesüljetek! A kommunisták pedig mi vagyunk! Itt vagyunk!
Mindkettő autokrata egyéniség,karrierje érdekében bármire képesek... Éreztük,érezzük!
Hol él ő most?
Én itt és hiába keresem a zsenge demokráciát!
Meghülyültem?
Kuncze Gábor az SZDSZ 2002.május 25-én pártja küldöttgyűlésén ezeket mondta:
"Az Orbán-kormány a rendszerváltozás óta hatalmon lévő legarrogánsabb,leggátlástalanabb,legfelelőtlenebb és legarcátlanabb kormány." Pedig nem is láthatta,hogy 2010 őszén mi következik...! Erre még az ő fantáziája is kevés volt!